Az ember a legerősebb -MESE

Az ember a legerősebb

https://www.3szek.ro/load/cikk/36389/az-ember-a-legerosebb

Szomorúan kullogott a farkas az erdőben, fülét-farkát leeresztette, s mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejön a medve; csak akkor nézett fel ijedten, amikor a medve köszönt:

— Jó reggelt, farkas koma.
— Adjon isten, medve koma — fogadta búsan a farkas.
— Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint a háromnapos esős idő!
— Hagyd el, medve koma, ne is kérdezd! Nem látod: fejem, nyakam, oldalam csupa vér!
— Az ám, farkas koma! Talán bizony verekedtél valamelyik atyádfiával?
— Dehogy azzal; dehogy azzal. Az emberrel akadtam össze, de meg is jártam. Cudarul megtépázott.
A medve nagyot kacagott.
— Szégyelld magad, farkas koma! Hát még az ember is valami? No, nekem a fél fogamra sem volna elég.
Mondta a farkas:
— Ne bízd el magad, medve koma. Bizony mondom neked, hogy az ember a legerősebb állat a világon. Én tudom, mert én próbáltam.
— Hogyhogy?
— Hát úgy, hogy bementem a faluba, hátha akadna egy kis báránypecsenye. Az ám, csakhogy a kutya észrevett, s ámbátor atyafiságban volnánk, elárult a gazdájának, az embernek. Az ugatásra kijött a gazda, s valami fokossal vagy mivel úgy eldöngetett, hogy alig tudtam elvánszorogni.
— Már én mégiscsak azt mondom — erősködött a medve —, hogy fél fogamra sem elég az ember.
— Én meg azt mondom, hogy az ember a legerősebb állat.
— Szeretném látni!
— Azt ugyan megláthatod!
Fogta erre a medve, kitépett egy bokrot, s miszlikbe tépte-szaggatta.
— Nézd, farkas koma, így tépném össze az embert.
— Meghiszem azt, komám, csakhogy az ember nem hagyja magát, mint a bokor.
— Hiszen ne hagyja, úgy is összeszaggatom.
— Nem hiszem, komám.
— Nem-e? Fogadjunk!
— Itt a kezem, nem disznóláb!
— Itt a talpam, ez sem disznóláb!
Fogadtak egy nyúlba, s azzal meghúzódtak egy bokor mögé, úgy várták, hogy jön-e arrafelé ember.
Amint ott vártak, várakoztak, leskelődtek, arra jött egy gyermek.
Kérdi a medve:
— Ember-e ez, farkas koma?
— Nem.
— Hát mi?
— Ez még csak lesz ember.
Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, arra jött egy öreg koldus.
— Hát ez ember-e?
— Nem.
— Mi hát, ha nem ember?
— Ez csak volt ember — mondta a farkas.
Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, egyszerre csak jő egy huszár a lován.
— Hát ez mi? Ez csak ember?
— Ez már ember! — mondotta a farkas.
A medvének sem kellett több, kiugrott a bokor mögül, s útját állotta a huszárnak.
— Ejnye, aki áldója van! — rikkantott a huszár. — Félre az utamból! Király katonája vagyok!
A medvének ugyan mondhatta, nem állott az félre. Bizony, ha nem állott, a huszár előrántotta kétcsövű pisztolyát a nyeregkápájából, s — piff-puff! — kétszer a medvére lőtt. Találta is mind a kétszer, de ez a medvének csak annyi volt, mintha vackorral dobták volna meg, el sem mozdult a helyéből, csak egy kicsit megrázta a bundáját.
— Hiszen megállj — rikkantott a huszár —, majd megberetvállak én!
Azzal kihúzta a kardját, s rácsapott jó éles kardjával.
A medvének ez éppen elég volt, szörnyű bőgéssel, ordítással megfutamodott, nem nézett árkot-bokrot, futott az erdőn át, mintha szemét vették volna, s meg sem állott, míg a barlangjáig nem ért.
Sok-sok idő telt el, míg megint talpra állt, s kimozdult a barlangjából.
Amint ment, mendegélt, hát először is kivel találkozik? Bezzeg hogy a farkassal.
— No, komám — mondta a farkas —, megnyertem a fogadást!
— Megnyerted, koma, meg; ne félj, amint erőre kapok, megadom a nyulat.
— No, ugye, hogy az ember a legerősebb állat?
— Igazad van, farkas koma, az ember a legerősebb állat. Azt már csakugyan nem hittem volna, hogy csúffá tegyen. Mire észrevettem volna magamat, kétszer a szemem közé köpött. No hiszen ettől még nem ijedtem meg, de amikor kirántotta azt a fényes nyelvét, s azzal elkezdett nyalogatni — már ennek fele sem volt tréfa. Szégyen a futás, de hasznos, elszaladtam biz én!