https://mesemorzsa.blogspot.com/2016_01_18_archive.html#3718361204968093979
Mese a medvebocsról,aki madár akart lenni
(Angol meséből átdolgozta: Bartócz Ilona)
Volt egyszer egy kis barna medvebocs, aki mindenáron madár akart lenni. Keresztültotyogott az erdőn, s a magas lombok között meglátta a madarakat.
Volt egyszer egy kis barna medvebocs, aki mindenáron madár akart lenni. Keresztültotyogott az erdőn, s a magas lombok között meglátta a madarakat.
- Jó napot! - kiabálta a kis barna medvebocs. - Én is madár vagyok ám!
De a madarak kinevették:
- Nem vagy te madár! A madaraknak csőrük van.
A kis barna medvebocs elbaktatott az erdő szélére, ott talált egy alkalmas fadarabkát, azt gyantával az orrára ragasztotta, és visszament a madarakhoz.
- Én is madár vagyok ám! - kiabált feléjük. - Van már csőröm!
- Hogyisne - nevettek a madarak. - A madarak tudnak énekelni!
A kis barna medvebocs már-már elszomorodott, de eszébe jutott, hogy az erdő szélén lakik egy énektanár. Rögtön el is ment hozzá, és azt mondta:
- Kérlek, taníts meg engem énekelni!
- Nem hinném, hogy sikerül - csóválta a fejét az énektanár -, de ha nagyon akarod, megpróbálhatjuk. A tanítási módszerem kitűnő! Próbáld csak meg!...Do, re, mi, re, do...
A kis barna medve buzgón brummogott napokon át: - Do, re, mi, re, do - és az énektanár megdicsérte szorgalmáért.
Aztán ismét elment a madarakhoz, és brummogott nekik: - Do, re, mi, re, do...
A madarak csak nevettek, és azt mondták:
- Nem vagy madár! Nem tudsz repülni!
A kis barna medvebocs megsértődött, és kijelentette, hogy hamarosan megtanul repülni is. Azzal fölemelte az első két lábát, ugrott egyet, de ez csak ugrás volt, és nem repülés, aztán fölemelte a két hátsó lábát, így is ugrott egyet, de ez az ugrás sem hasonlított a madarak röptéhez, és a madarak egyre csak nevettek.
- No, most figyeljetek rám! - kiabált a medvebocs. Azzal fölkapaszkodott egy sziklára, hogy majd onnan leröpül a földre. Vett egy nagy lélegzetet, behunyta a szemét, s nekilódult. Jókorát puffant a földön, sajgott utána minden bordája, és letört a fából ragasztott csőre is. Nagy keservesen föltápászkodott, nyögdécselt, a madarak meg nevetve odébb röppentek.
A kis barna medvebocs betotyogott az erdő sűrűjébe, és szüntelenül nyögdécselt. Nyögdécselve ült le a legsűrűbb sűrűbe, és egyszer csak finom málnaillat ütötte meg az orrát. Körülnézett, s látja, hogy az egyik bokor tele van illatos, piros málnával. Nyögdécselve, szuszogva lakmározni kezdett a kis barna medvebocs.
Még javában lakmározott, mikor arra jött egy kis fekete medvebocs.
- Brumm...brumm... - üdvözölték egymást.
- Brumm...- mondta a kis fekete medvebocs. - Mézet találtam az odvas tölgyfa üregében. Nem jönnél velem uzsonnázni?
- Brumm...brumm...,hogyne mennék! - mondta a kis barna medvebocs, azzal nyögdécselve föltápászkodott, nyögdécselve elindult, és arra gondolt, hogy ő bizony soha többé nem akar madár lenni, meg arra, milyen jó dolguk van a kis barna meg a kis fekete medvebocsoknak.
De a madarak kinevették:
- Nem vagy te madár! A madaraknak csőrük van.
A kis barna medvebocs elbaktatott az erdő szélére, ott talált egy alkalmas fadarabkát, azt gyantával az orrára ragasztotta, és visszament a madarakhoz.
- Én is madár vagyok ám! - kiabált feléjük. - Van már csőröm!
- Hogyisne - nevettek a madarak. - A madarak tudnak énekelni!
A kis barna medvebocs már-már elszomorodott, de eszébe jutott, hogy az erdő szélén lakik egy énektanár. Rögtön el is ment hozzá, és azt mondta:
- Kérlek, taníts meg engem énekelni!
- Nem hinném, hogy sikerül - csóválta a fejét az énektanár -, de ha nagyon akarod, megpróbálhatjuk. A tanítási módszerem kitűnő! Próbáld csak meg!...Do, re, mi, re, do...
A kis barna medve buzgón brummogott napokon át: - Do, re, mi, re, do - és az énektanár megdicsérte szorgalmáért.
Aztán ismét elment a madarakhoz, és brummogott nekik: - Do, re, mi, re, do...
A madarak csak nevettek, és azt mondták:
- Nem vagy madár! Nem tudsz repülni!
A kis barna medvebocs megsértődött, és kijelentette, hogy hamarosan megtanul repülni is. Azzal fölemelte az első két lábát, ugrott egyet, de ez csak ugrás volt, és nem repülés, aztán fölemelte a két hátsó lábát, így is ugrott egyet, de ez az ugrás sem hasonlított a madarak röptéhez, és a madarak egyre csak nevettek.
- No, most figyeljetek rám! - kiabált a medvebocs. Azzal fölkapaszkodott egy sziklára, hogy majd onnan leröpül a földre. Vett egy nagy lélegzetet, behunyta a szemét, s nekilódult. Jókorát puffant a földön, sajgott utána minden bordája, és letört a fából ragasztott csőre is. Nagy keservesen föltápászkodott, nyögdécselt, a madarak meg nevetve odébb röppentek.
A kis barna medvebocs betotyogott az erdő sűrűjébe, és szüntelenül nyögdécselt. Nyögdécselve ült le a legsűrűbb sűrűbe, és egyszer csak finom málnaillat ütötte meg az orrát. Körülnézett, s látja, hogy az egyik bokor tele van illatos, piros málnával. Nyögdécselve, szuszogva lakmározni kezdett a kis barna medvebocs.
Még javában lakmározott, mikor arra jött egy kis fekete medvebocs.
- Brumm...brumm... - üdvözölték egymást.
- Brumm...- mondta a kis fekete medvebocs. - Mézet találtam az odvas tölgyfa üregében. Nem jönnél velem uzsonnázni?
- Brumm...brumm...,hogyne mennék! - mondta a kis barna medvebocs, azzal nyögdécselve föltápászkodott, nyögdécselve elindult, és arra gondolt, hogy ő bizony soha többé nem akar madár lenni, meg arra, milyen jó dolguk van a kis barna meg a kis fekete medvebocsoknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése